Szentmártoni János:

Tíz éve Párizs

feltöltve: 2004.02.27.
Nyomtatható változat (pdf)

Mit meséljek lányomnak Párizsról, ha felnő? Mármint a lányom. Hisz Párizs már rég felnőtt, mikor 18 évesen útra kelek, hogy meghódítsam. Büszke dáma, aki ugyanolyan méltósággal viseli koldusgúnyáját, mint ékszereit.
Hogy mondjam el lányomnak, hogy mikor 18 évesen útra keltem, hogy meghódítsam és térdre kényszerítsem Párizst, még lázakban égtem, százhúsz wattos izzók világítottak bennem, melyek – mint egy reptér kifutópályáját – végigvilágították a turistabusz útvonalát. Nem érdekelt, mi vár ott rám, nem izgatott, hogyan fogadnak majd, nem, csak az odaérés újra és újra fellobbanó víziója. A megérkezés.
Miként részletezzem, tegyem láthatóvá lányom számára, majd ha felnő, hisz még csak négy és fél éves, azt a belső kivetítést, mely a kinti pörgést lassított felvétellé transzponálta lelki szemeim előtt? Mert hiába volt erőltetett menet az a párizsi hét, melyet fiatal, ambiciózus, pszichológus-hallgató idegenvezetőnk úgy vezényelt végig, mint egy lobogó karmester, esernyőjével nyitva utat kis csoportjának – s mint egy tér-idő-robbanásban, villództak csak a képek: Louvre, Eiffel, Notre Dame, Sacre Coeur… - én a legtöbbször Ady Endrét néztem, amint átviharzik olykor a Montmartre embertömegén, és elnyeli egy mulató félhomálya; Radnótit, ahogy egy motelablakban könyököl, és nagyokat szív ki tudja hányadik cigarettájából; Illyést, mikor megáll a Szajna partján, és mélyen belenéz a víztükör sötétjébe. S még az éjszakai hajóút alkalmával is a korláton hemzsegő pókokat figyeltem, mikor láthatóvá tette őket egy-egy híd alatti tábortűz, melynek fénykörében árnyak üldögéltek.
Nem tudom, ecseteljem-e lányomnak magányomat, amikor idegen magyarként rossz angolsággal bort rendeltem egy nagyvilági presszó teraszán, vagy a vécét tudakoltam egy biztonsági őrtől valamelyik áruház zűrzavarában. Mert akkor még nem tudhattam, nem gondolhattam bele, hogy egy nép történelmében téblábolok.
Nem hiszem, hogy képes leszek átadni lányomnak utolsó párizsi utam egyetlen tiszta pillanatát, amikor az utolsó hajnalon megállt előttem egy klosar a járdán, és mint a társaitól, cigarettát kért tőlem: hogy amikor már indulni kellett, akkor éreztem először, megérkeztem.
Hogyan érzékeltessem lányommal, majd ha felnő, hogy mindez milyen szép volt? Hisz lassan tíz éve már. Milyen szerelem. Ami elől se bandita, se tudós ki nem térhet. Egyként elég benne őrült festő, dekadens kurtizán. Nem lesz-e féltékeny a lányom, nem bújik-e anyjához, hogy „zárjuk ki apát a hóviharba, mert szemeiben lángol egy város, azért hunyorít annyira folyton.” Nem tudom, mit csinálok, ha dühében egészen váratlanul azt követeli majd, hogy akkor tessék, szórjam lábai elé Párizst, gyerünk, kongassam meg a Notre Dame harangját, játsszam vissza teljes hangerőn a Sacre Coeur éjféli miséjét, vonszoljam át hóesésemen egészen a lába körme hegyéig Napóleon koporsóját…
Csak reménykedhetek abban, hogy egy reggel, mivel bugyijai mind a szennyesben, anyja fiókjához siet, hogy kölcsönvegye egyik fehérneműjét, és válogatás közben ráakad majd egy aranyszínű kulcstartóra, melyet édesanyja akkor kapott tőlem, amikor még 18 évesek voltunk, elcsodálkozik fölötte, tenyerén forgatja, hosszasan nézi, s elmosolyodik: íme, a kivilágított Eiffel.