Bíró Gergely:

A "képzetek" könyve

feltöltve: 2003.09.05.
Nyomtatható változat (pdf)

"Százhét kép - százhét vers" - ez áll Gyurkovics Tibor legújabb kötete, az Extázis címe alatt. A költemények keletkezésére utaló citátum felidézi egy korábbi könyve, a Táj, nővel nyitóversének részletét: "Csak ürügy volt a festmény." Az új kötetben is az volt; az adott kép mint "képzeteket" elindító neszme közvetlenül a vers mellé került. Jelenléte kissé zavaró olvasás közben: mintha egyszerre ketten beszélnének az emberhez, aki emiatt egyikükre sem tud igazán figyelni. Letakarni sem jó a festményeket, mert akkor az olvasónak hiányérzete támad. Hozzá kell és lehet szokni a kétszólamúsághoz.
Tíz-tíz költeményt foglalnak magukba az Extázis római számokkal jelölt fejezetei. A tízes középkori tökéletesség-jelkép - a nullából kiindulva a számsor körbeér és az egyes eggyé válik a nullával: 10. Ezt fokozza a tíz fejezet; az utolsó rész, a tizenegyedik már jelöletlen: csak hét kép ihlette verset tartalmaz és három angolra fordítottat, így a kötet itt, lemondva a teljességről, szándékosan megbicsaklik.
Mellékesnek tűnik a költemények dőlt szedése, de valójában még sodróbbá, szertelenebbé teszik a központozás elkerülésével és a verssorok ismétlésével amúgy is élőszóhoz közelítő, "kapkodó" szövegeket. Elképzelhetetlen lett volna ugyanis másféle versbeszéd a kötet minden egyes darabjának önkívületszerű elragadtatásában.
A versek egy része tárgyában a képtől teljesen elrugaszkodott, más részük a festménytől nem távolodik el, hanem felette köröz: leíró jellegű vagy jelenetező. Utóbbira példa Jean-Honoré Fragonard Hinta (1767) című képe mellé illesztett azonos című vers. A mesebeli kertben egy nő hintázik rózsaszín selyemruhában, hintáját egy férfi hajtja hátulról, s ő éppen kilendült állapotban lerúgja cipellőjét és kacéran az alatta fekvő férfira néz: "a lábcombok tövén ahol ragyog a rózsa/ a hintázó világ valódi mozgatója/ s ahogy sír a kötél úgy sír vele a deszka/ ahogy ide-oda a "minden elveszett" a/ szétrepült fodrokon a finom feneken/ lazán lúdbőrzik a kényes szerelem/ minthacsak grízzel és szúrós kristálycukorral/ volna bevonva a lány bőre s a hegyoldal/ oly édes és fehér hogy csodálkozni kéne/ a téveteg fiú magához le se tépte/ a cipő elrepül a lábfej megfeszül/ mindenki ittmarad magában egyedül/ a kéj az égbe száll ami nagyobb a kínnál/ ide-oda lebeg a lány a hinta hintál." E kacérkodó távolságtartás a lány részéről hevíti a vers erotikumát, szentesíti a magányt, a beteljesületlen életet, mely a földön ragadt, földre szegeztetett, mint a hinta alá visszaeső, kezével a lány után nyúló férfi. Az egész kötetre jellemző e távol-tudat (időben előre, de főleg vissza), a vele való hadakozás, a bele nem nyugvás zaklatott, szinte hadaró megnyilatkozása.
Fekete könyv, fekete szegélyekkel a lapok sarkain, akár egy halotti értesítő. Végkicsengésében mégis komor nyugalmat áraszt az Extázis, és mint Kosztolányi Rózsa című verse, nosztalgikus: az emlékezés örömével összefonódik a szomorúság, amiért az újraélés nem valósidejű, sejteti a lappangó, ürességében fojtó jelent: "Üllői-út! Bolondság! Régi tájak!/ Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!"

(Gyurkovics Tibor: Extázis, Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2001, 232 oldal)