Rácz Gábor versei

feltöltve: 2003.10.29.
Nyomtatható változat (pdf)

Anzix

Illik bármelyik jelző e városra.
Hülye mosolyuk van itt a nőknek.
Nemtörődömség, haldokló fák. Rozsda.
S a némaság. A némaság főleg.

Andalgó párok. Jövőjük eldőlt már.
Futkosó kutyák. Sétálómagnók.
És dülöngélve a kocsma előtt pár
részeg mondja a tutit, a frankót.

Születésnapodra

Karácsony van. Göndör fenyőfa csillog.
A régi lemez róla szól, dalol.
Szétszóratást élvez száz kicsi csillag,
majd egyszercsak eltűnnek valahol.

Azt gondolom - szeretsz, s a vágyam itthagy
magamra így a többiek közt, ahol
szemet kezd szúrni - tán mégis csak itt vagy? -
a felmosórongyon hogy megállt a por.

Szeretlek. Ennyi csak. Nem magyarázom.
(Gogol csinovnyikja volt a halálom).
Tőled, magamnak, boldogságot kérek,

Neked cserébe semmit nem adok,
vagyis csak annyi bölcsességet,
amennyi kompromisszumot.

Temetőben

November egy és szerda este,
talán halottak napja volt.
Feltámadás? Mindenesetre
több volt az élő, mint a holt.

Március

Penészlő fény a téren át
jeges felhőnek integet.
A porba köpte bánatát,
füvet simít s egy kis telet.

Az utcaszélre vájt gödör
megittasulva ringat el
papírt, botot, de tündököl
mikor a zöld fény rálehel.

Penészlő fény a téren át
jeges felhőnek integet.
Darázslanának már a fák,
de örülnék megint neked.

Forduló

Tükör előtt becézted és imádtad.
Ma megveted. Már nincs hozzá szavad.
Lenézed, csak mert nem érez irántad,
pedig ki vagy te, hogy lenézd magad.